BALATONSZÁRSZÓ

1

Zúg már az ősz, gyűlik és kavarog,
fehér habokba szaggatja a zöldet.
Fogócskáznak az apró viharok,
az ablakban a legyek megdögölnek.

Nyafog a táj, de néha némaság
jut az eszébe s új derűt lel abban.
Tollászkodnak a sárga lombu fák,
féllábon állván a hunyorgó napban.

Kell már ahhoz a testhez is az ágy,
mely úgy elkapott, mint a vizek sodra.
Becsomagoljuk a vászonruhát
s beöltözünk szövetbe, komolykodva.

2

Míg nyugtalanul forgott nagy, lágy habokon az az éj,
            a csónak alatt hüvös öblögetési kotyogván,
én nyugtomat ott leltem piros ölben, amint a szeszély,
            meg a természet gyönyörűn lecsapott rám.

Én fáztam előbb, mert ősz volt már s aki emberi lény,
            az mind szomorúbb, mikor újra tanulna remegni.
Kettős remegés tölt: vágy s hüvös árnyak igy ősz elején,
            mikor elkezdnek a szelid öregek köhögetni.

3

            Je n’ai point de thčme,
            excepté que je t’aime -

            költeni csak ezt tudtam,
            mert mindig elaludtam,

            hisz annyiszor öleltem,
            ahányszor rája leltem.

            Szemüveg volt az orrán,
            az alól nézett énrám

s amikor magamhoz szorítottam, a szemüveg alatt
hunyta le a szemét. Pedig mindig zavarják az embert.

            Szivemben bizony kín dúlt,
            mikor a vonat indult,

            de nem sokat merengtem -
            esett, hát hazamentem.

            Száz gramm dohányt hagyott rám,
            hogy legyen cigarettám.

            S nem álmot, hanem alvást.
            Nem látjuk többé egymást.

1936. szept.