HAJNALI VERS KEDVESEMNEK

A csöndes hajnali égről szeliden száll szét a Holdsugára; mintha valami eltévedt, kósza lélek küldené sóhaját ismeretlen útja felé.

     A rózsásujjú Hajnal istenasszony előbbre lépeget, amerre csak feltünik csudálatos nagysze­rüsége, daloló kedvvel a madarak köszöntik.

     Ám Holdsugára a szinek e fönséges fakadásában is némán, halványan ballag, mint éjjeli munkás, ki az átvirrasztott éjszaka után otthona felé ügyekezik, szerettei körébe.

     Az istenes Napfény viruló orcája boldog mosollyal üdvözli Holdsugára szőke fürteit; éppen most lépett ki hajnali fürdőjéből, mert aranyos alakját még fátyol födi. - Ime, fátylát ledobja és pajkos örömmel futkároz a mennyei pázsiton meg Földanyánk életreébredt virágos kertjében.

     Most összeölelkeznek: Napfény meg Holdsugára. Szerelmük boldogsága itt motoz nyug­talan szivem körül - mily furcsa, hogy a két égi vándor az élet ébredésén így egymásra talált!

     De nézd csak - Holdsugára ajka még vértelenebb lett, Napfény meg felölti kápráztató öltözékét, még egyszer megcsókolják egymást és búcsút intenek, mert utaik elválnak:

     Sorsuk akarta így.

     Napfény az aranyló nyárfák dús lombján keresztül a diadalmas élet hozsannáját szűri, Holdsugára pedig sápadt homlokkal keresi útját, mely néki rendeltetett.

     Friss hajnali csók után istenhozzádot mondanak, mert ösvényük elágazik.

     De ugye kedvesem, mi soha el nem hagyjuk egymást.

1922. júl. - aug.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése